The WordPress.com stats helper monkeys prepared a 2014 annual report for this blog.
Here’s an excerpt:
A New York City subway train holds 1,200 people. This blog was viewed about 3,800 times in 2014. If it were a NYC subway train, it would take about 3 trips to carry that many people.
I was having my breakfast in the morning and was deeply immersed in my phone using the Internet when a voice said: ‘Hi, are you Edit?’ There was a nice girl standing in front of me, her name was Jo (from the UK), who wanted to join me for the day and do a little bit of walking to see the Big Tree. We introduced ourselves and made a plan, then off we went.
Éppen reggeliztem, és mélyen el voltam merülve a telefonomban (internethasználattal), amikor egy hang azt mondta: „Szia… Edit?” Egy kedves lány állt ott előttem, akit Jo-nak hívtak (Angliából), és csatlakozni akart hozzám a nap hátralévő részére, elsétálni a Nagy Fához. Bemutatkoztunk, majd megterveztük a napunkat és elindultunk.
What should you know about the Big Tree?
Baobab tree (Adansonia digitata)
The biggest in Zimbabwe, but not the biggest in Africa
Girth 18 m
Hight 23 m
Age between 1000-1500 years old
It was the main trading spot for Zimbabweans and Zambians – who canoed the river before the bridge was built.
Mit kell tudni a Nagy Fáról?
Baobab fa (Adansonia digitata)
A legnagyobb Zimbabwében, de nem a legnagyobb Afrikában
Körfogata 18 m
Magassága 23 m
1000-1500 éves
Itt volt a legnagyobb kereskedési helyszín a zimbabwei és zambiai embereknek – kenuval érkeztek ide, mielőtt a híd megépült volna.
It was actually truly amazing to see this “old lady” even though the local authorities fenced the tree and the photos have lost a bit of their value. I guess there are some elephants in this area so the tree needs to be protected from them too, but humans can cause more damage then animals. Therefore we all should protect this lady, remembering her age and treat her with respect. Jo and me both enjoyed our walk back to town.
Egyébként bámulatos volt látni ezt az „öreg hölgyet” még akkor is, ha a helyi önkormányzat kerítést húzott fel köréje és a fotók így egy kicsit veszítenek az értékükből. Szerintem van jó pár elefánt a környéken, szóval a fát óvni kell tőlük is, bár az emberek néha nagyobb kárt tudnak okozni, mint az állatok. Így aztán mindenki feladata lenne, hogy oltalmazzuk ezt a hölgyet, emlékezve a korára és tisztelettel bánjunk vele. Jo és én jól éreztük magunkat az úton visszafelé a városba.
We had lunch in this lovely little place called Africa Café. There was some music, the staff was friendly and kind, the food was delicious, so we were really happy. I ordered warthog ciabatta sandwich, thought I would try some more local delicacies while I was in Africa. Yummy.
Egy Afica Café nevezetű kis étteremben ebédeltünk. Volt zene, a kiszolgálás barátságos és kedves volt és az étel is finom, szóval mind a ketten boldogok voltunk. Én varacskos disznós szendvicset ettem, azt gondoltam, hogy még több helyi finomságot is kipróbálok, amíg ott vagyok Afrikában. Hmmm.
When we got back to our accommodation we lied down on the hammock and just couldn’t stop talking. By the end of the day I felt I had known her for ages… While Jo was cooking supper (for both of us), I tried to do some more blogging :-), but there were 2 French guys (Farid and his friend) came to the kitchen area, so we introduced ourselves and started to have a late-night conversation. We changed experiences: discussed what we had seen, what we were going to do and shared a few photos. This is what I like most while travelling: meeting other people and making new friends. Loved my time at Vic Falls!
Amikor visszaértünk a szállása, lefeküdtünk a függőágyba és nem tudtuk befogni a szánkat, dőlt belőlünk a szó. A nap végére úgy éreztem, mintha már ezer éve ismerném Jo-t… Amíg Jo vacsit főzött (mind a kettőnknek), én blogírással próbálkoztam :-), de 2 francia srác (Farid és barátja) is letelepedett a konyhában. Bemutatkoztunk, majd éjszakába nyúló beszélgetésbe kezdtünk. Megosztottuk élményeinket: ki mit látott már, milyen tervek voltak a jövőre és természetesen a fotók sem maradhattak ki. Ez az, amit a legjobban szeretek, ha utazom: találkozni más emberekkel és új barátokra szert tenni. Imádtam ott lenni ebben a kis városban.
I was back on the road again, as a backpacker, and making my long journey to Victoria Falls. I chose the most reliable company, Pathfinder, which goes between Harare and the Falls with a short stop in Bulawayo. I read very good reviews on the Internet: comfortable double decker bus, refreshment and snacks (fruit, sandwich) served, DVD player on board, etc. The journey takes 12 hours, from 7.30 am till 19.30, however, I arrived to Vic Falls at 22.00. No need to ask why, I’ll tell you anyway: another broken down bus, approximately 130 kms away from my destination. I have to tell it was very well organized and we all got on another vehicle to take us to Vic Falls town centre.
Megint úton voltam, mint egy hátizsákos turista, egy hosszúnak ígérkező úton a Viktória Vízesés felé. A legmegbízhatóbb busz-társaságot választottam, Pathfinder, ami Harare és a vízesés között közlekedik, egy rövidke megállóval Bulawayo városában. Sok jót olvastam a neten: emeletes busz, üdítők és apró finomságok (mint pl. gyümölcsök és szendvics) felszolgálása, DVD lejátszó, stb. Az út maga 12 órás, reggel 7.30-tól este 19.30-ig, habár én 22.00-kor érkeztem meg a Viktória Vízesés kis városkájába. Nem kell megkérdezni miért is, úgyis elmondom: már megint egy lerobbant busz miatt, kb. 130 km-re a végállomástól. De el kell mondanom, hogy nagyon ügyesen megszervezték az egészet, és mindenkit felraktak egy másik járgányra, hogy a városba vigyenek bennünket.
I stayed at Victoria Falls Backpackers, which is a very friendly, charming place. Host Marina is the most helpful lady, she answers all the questions what travellers have and books activities for them. Rooms and bathrooms were very basic, but clean. And there was really hot water, not just warm. It was better then in some hotels where I stayed. Loved being there.
A szállásom Victoria Falls Backpackers volt, ami egy nagyon barátságos, bájos kis hely. A házigazda Marina a legsegítőkészebb hölgy, minden utazó kérdésére szívesen válaszol és le is foglalja a különböző fakultatív programokat. A szobák és a fürdők egész egyszerűek, de tiszták. És csudi jó forró víz volt, nem csak langyos. Sokkal jobb volt, mint némelyik hotelben, ahol ezelőtt megszálltam. Igencsak jól éreztem magam ott.
Obviously my first thing to do was to go and see the Falls, which are one of the world’s most scenic and spectacular plunges. The spray of the magnificent Victoria Falls is something that every traveller should see and feel for themselves, it can be seen from miles away and I had to have a raincoat (plus waterproof trousers and jacket) when visited the viewpoints: without them I would have been completely drenched from the spray of the water that was flowing over the Falls. The waterfall is more impressive during the rainy season (November-May), however, the dry season has its benefits as well. The view plus the roar of the water falling into the gorge was quite deafening and overwhelming and I just stopped there and stared them: all I wanted this water to wash my worries away forever. The Falls are partly in Zimbabwe and partly in Zambia. I was not able to cross over into Zambia (single entry visa to Zimbabwe) to see the falls from that side, but I was told that each country had its benefits.
Természetesen az első dolgom az volt, hogy megnézzem a vízesést, ami a világ egyik legcsodásabb és leglátványosabb zuhataga. A vízpermet valami olyan pazar élmény volt, amit minden utazónak meg kellene tapasztania és érezni a bőrén. Már messziről lehet látni, nekem is esőkabátot (és extra vízálló nadrágot valamint kabátot) kellett viselnem, amikor a ott sétáltam az ösvényen: nélkülük én is bőrig áztam volna a vízpermettől, ami a zuhatagból jött. A vízesés sokkal látványosabb az esős időszakban (novembertől márciusig), habár a száraz időszaknak is megvannak az előnyei. A látvány és víz morajlása, ahogy dübörgött lefelé a sziklákon egész süketítő és ellenállhatatlan volt és én csak ott álltam és bámultam: azt akartam, hogy minden gondomat és bánatomat örökre elmossa a víz. A vízesés egy része Zimbabwében van, a másik pedig Zambiában. Sajnos nem tudtam átmenni a határon (egyszeri belépésre szóló vízumom volt Zimbabwébe) megnézni a zuhatagot a másik oldalról, de azt mondták, hogy mindegyik országnak megvan a maga előnye.
I was able to take some photos with my phone (covered it with cling film), so I will let the photos tell you the rest of the story.
Tudtam néhány képet csinálni a telefonommal (betekertem folpack-ba), így hagyom, hogy a fotók meséljenek tovább helyettem.
The entrance / A bejárat
The first sight of the Falls / Az első pillantás a vízesésről
Being a good Hungarian on 15th March / Magyarnak lenni a világ bármely pontján március 15-én
The rainforest / Az esőerdő
The bridge between Zim and Zam / A híd Zim és Zam között.
In the afternoon I went on a cruise on the Zambezi River with some nice and lovely people from the backpacker lodge. We were taken to the river and the boat stopped several times when we saw hippos and birds. There were (unlimited) complementary drinks and snacks served, the sunset was beautiful and we all enjoyed a lovely time there.
Délután elmentem egy hajókirándulásra a Zambezi folyón, néhány másik kedves emberrel a szállásról. A folyón csónakázva többször is megálltunk, ha vízilovakat vagy madarakat láttunk. Volt italbár (korlátlan fogyasztással) és kaptunk egy tányéron rágcsálni valót is. A naplemente csodálatos volt és mindannyian élveztük, hogy ott lehettünk.
Hippos (still missing my camera) / Vizilovak (még mindig hiányzik a fényképezőm)
Those lovely people (Bessie, Jasmine, Sergio, Jose) and me 
/ A mi kis csapatunk
But the night had not been over just yet: we all carried on to Boma, which was a local, traditional restaurant. It was a unique, an unforgettable African experience, with a buffet barbeque dinner. When we arrived we were dressed in traditional robes and dancing with the Africans (Well, I wouldn’t call mine dance: I was just wriggling around after a few glasses of wine on the boat…). I tasted local delicacies, such as impala and kudu steak. Yummy, they were all delicious. Later on there were some traditional dancers entertaining us and had the opportunity to drum with them too.
Bár az estének még mindig nem volt vége: utunkat tovább folytattuk a Boma-ba, ami egy helyi étterem. Egyedi volt, megint egy felejthetetlen afrikai élmény, svédasztalos, roston sült vacsival. Ahogy megérkeztünk, beöltöztettek bennünket: egy hagyományos palástot kaptunk a ruhánk felé és táncoltunk a helyiekkel (Bár én a sajátomat nem hívnám táncolásnak: csak lötyögtem azután a néhány pohár borocska után a hajón…) Megkóstoltam pár helyi finomságot is: mint pl. impala vagy kudu steak. Hmmm, mindegyik nagyon fincsi volt. Később voltak helyi táncosok is, akik szórakoztattak bennünket, és alkalmam volt arra is, hogy együtt doboljak velük.
I have been on annual leave, away from home and away from my job. This is what I wanted: to switch my brain off. But it doesn’t mean I have stopped being who I really am: an oncology nurse. Here, on the other side of the world, South from the Equator, in an African country, Zimbabwe I had the honour to meet Andrea, who is the head of KidzCan and has been doing a fantastic voluntary job in the local hospital for 25 years. She has been helping some Zimbabwean kids diagnosed with cancer, and their families. When I say help it means: paying for the chemotherapy, paying for any blood treatment, paying mum’s and dad’s accommodations and of course giving support to them and making a difference in those little ones’ lives. She has got the time to listen and the ability to say the right words at the right time. She is full of energy and gives her heart to he patients.
Igaz, szabadságon vagyok, távol otthontól és távol a munkámtól és ezt akartam: kikapcsolni az agyamat. De ez nem jelenti azt, hogy megszűntem annak lenni, aki valójában vagyok: egy onkológiai nővér. Itt a világ másik felén, az Egyenlítőtől délre, egy afrikai országban, Zimbabwében az a megtiszteltetés ért, hogy találkozhattam Andreával, aki a vezetője egy KidzCan nevű alapítványnak és fantasztikus munkát végez immár 25 éve a helyi kórházban. Segít azoknak a zimbabwei gyerekeknek (és szüleiknek), akiket daganatos betegséggel diagnosztizáltak. Amikor azt mondom segítség, azt jelenti: fizetni a kemoterápiáért, fizetni a vérátömlesztésért, fizetni az anyukák és apukák szállásáért, és természetesen támogatni őket minden jóban és rosszban, jobbá tenni gyerkőcök hétköznapjait. Van ideje arra, hogy türelmesen meghallgassa a rászorulókat, és képes arra, hogy a jó időben és jó helyen a megfelelő szavakkal támogassa őket. Tele van energiával és szívét-lelkét a munkájának szenteli.
There were more volunteers in the hospital, they usually go to the ward every day and play with the children. There was a playroom, where they could forget about their cancer and treatment. It was like kids in a nursery not on a hospital ward. However, this room looked really cluttered and busy. Andrea has been trying to do her best to create another playroom, but it needs painting and lots of colours to brighten up the casual days (same as the treatment rooms). And time… and of course money… But KidzCan prefers to spend the money on patients and equipment rather then paint. And in this case they can’t have both. But I know it would make a difference too.
Voltak más önkéntesek is a kórházban, ők általában minden nap odamennek az osztályra, és játszanak a gyerekekkel. Volt egy játszószoba, ahol elfelejthették a rákos betegségüket és a kezelést is. Inkább egy óvodára hasonlított, mintsem egy kórházi osztályra. Habár be kell vallanom, nagyon zsúfoltnak tűnt. Andrea minden tőle telhetőt megtesz, hogy egy másik játszószobát is létrehozzon, de azt szép színesre kellene festeni előtte, hogy megszínesítsék a szürke hétköznapokat (ugyanez vonatkozik a kezelőkre is). És idő is kellene… no meg persze pénz… De KidzCan inkább a betegeire és műszerekre költi a pénzt, mint festékre. És ebben az esetben sajnos mindkettőre nem telik. De azt is tudom, ez sokat jelentene nekik.
If you ever considered helping the Africans, please help KidzCan in Zimbabwe, even if you can give USD 1 (GBP 0.5). Please don’t hesitate to send an email to itsechohere@gmail.com to discuss the further details. Many thanks in advance.
Ha valaha is gondoltál arra, hogy segítsd az afrikaiakat, kérlek segítsd KidzCan Zimbabwében, még ha csak 1 Amerikai Dollárral is (ami kb. 180 Ft). Kérlek küldj egy emailt itsechohere@gmail.com -ra, hogy megbeszéljük a további részleteket. Előre is nagyon köszönöm.
The playroom / A játszószoba
Giving sweets to the kids on the oncology ward / Cukorkát osztogatok a gyerek-onkológián
Gina and I went to visit a friend of hers, Mandy, and her husband called Pete, they live on a farm, quite far away from Harare city centre, so we stayed there for overnight. When I say farm, you probably have another idea of it, so let me explain what it looked like. I felt like I was on another safari: there were beautiful giraffes, graceful impalas, a sleeping lion, lots of lazy cows and huge African elephants… and I really missed having my camera. By the way, elephants: yes, I did an elephant ride and I have to tell you, it was a great experience, something to remember of. Not like the Indian one last year. Why? Because the animals were in their own environment and it tells everything. I slipped behind the elephant rider but actually it definitely seems easier than it is. As Mac, the elephant trudged on the road I enjoyed a beautiful view and saw the descending sun on the horizon. It felt like a dream with a lovely scenery, and I appreciated every moment. The ride was long enough to give my legs (and my bum) pins and needles.
Ginával meglátogattuk az egyik barátját, Mandyt, és a férjét, Pete-t, akik egy farmon élnek, elég messze Harare központjától, szóval ott éjszakáztunk. Amikor azt mondom, hogy farm, lehet, hogy más kép jelenik meg a fejedben róla, így hát elmagyarázom. Úgy éreztem, mintha egy másik szafarin lennék: voltak csodaszép zsiráfok, kecses impalák, egy alvó oroszlán, sok-sok lusta tehén és hatalmas afrikai elefántok… és borzasztóan hiányzott a fényképezőgépem. Ha már az elefántoknál tartunk: igen, „meglovagoltam” egy afrikai elefántot is, és sokkal, de sokkal szebb élmény volt, mint tavaly Indiában. Olyasmi, amire majd szívesen emlékszik vissza az ember lánya. Miért? Egyszerűen azért, mert az állatok a saját környezetükben voltak, és szerintem ezzel mindent el is árultam. Odacsusszantam a „sofőröm” mögé, bár ez a valóságban sokkal nehezebb volt, mint ahogy a képen látszik. Mac, az elefánt vánszorgott az úton, én pedig élveztem a kilátást és láttam a lemenni készülődő napot a horizonton. Olyan volt, mint egy álom egy mesés tájjal és minden percet nagyra becsültem. A fuvar elég hosszú volt ahhoz, hogy mind a két lábam és még a fenekem is elzsibbadjon.
Feeding rhinos / Orrszarvú etetés
Mandy took us to a gorges place, where we saw the sun going down. We enjoyed a glass of wine there with some crisps and put up a bonfire too. We sat on the ground but the rock kept us warm and there was a lovely breeze which kept the mosquitoes away. When the sky was dark and full of stars I felt peace in my heart. The moon was so bright and I wanted to stay there for long. However after another glass of wine we were ready to go back to the house and eat some dinner before we went to bed. It was around midnight when there was a thunderstorm waking me up, OMG never heard that loud thunder ever in my life. Zimbabwe has the second highest incidence of lightening strikes in the world and it’s stunning to watch, but only when you are safely indoors.
Mandy elvitt bennünket egy másik csudijó helyre, ahol láttuk a naplementét. Élveztük az afrikai estét: egy pohár finom bor, egy zacskó chips, és tábortűz. A földön csücsültünk, de a szikla, ahol ültünk egész melegen tartott bennünket és egy finom szellő elűzte a szúnyogokat. Amikor az ég sötét volt és tele volt csillagokkal, béke honolt a szívemben. A hold fényesen világított és ott akartam maradni amilyen hosszan csak lehetett. Habár még egy pohár bor után már indultunk vissza a házba vacsizni, mielőtt mind nyugovóra tértünk. Kb. éjfél lehetett, amikor hatalmas mennydörgésre ébredtem. Hú, sosem hallottam még ilyet, tényleg azt hittem leszakadt az ég! Zimbabwe áll a második helyen a világon a villámlások számát tekintve és amúgy kárpázó látvány, de csak akkor, ha te biztonságban, az ablakból nézed.
Mandy, Gina and me (oh and the dog) / Mandy, Gina és én (ja, és a kutya)
Most of the photos were taken by Mandy / A legtöbb fotó Mandy által készült.
From Nairobi I was travelling by Kenya Airways, “The pride of Africa”. Quite expensive, but the service was excellent. It took us 3 hours to get to Harare, but there was hot food served on the flight as well. Delicious! I had every hope in this airline and stayed positive, I was (quite) sure they are not gonna loose my bag. But didn’t know how long it was going to take to have it back. An African saying: “No hurry in Africa…” There was another flight on the same day, when I arrived, but my bag wasn’t on that one either… Gina called the airport again 24 hours after my arrival, and guess what! We were told my backpack was ready for collection. Yaaaaay! 🙂 Huge relieve, I have to tell. That bag was everything I had in Africa: my wardrobe and 4 weeks of my life. I gave a hug to the airport employee when I saw it. I am sure he thought I was mad! Never mind!
Nairobiból a kenyai légitársasággal (Kenya Airways) utaztam Hararéba. Jelmondatuk: „Afrika Büszkesége”. Nem éppen a legolcsóbb, de a szolgáltatás kifogástalan. 3 órába telt, amíg Hararéba értünk, és még meleg ételt is szolgáltak fel a gépen. Nyami! Minden reményem megvolt a légitársaságban és pozitív maradtam, (majdnem) biztos voltam benne, hogy nem fogják a táskámat elveszíteni. De azt viszont nem tudtam, hogy mennyi ideig tart majd visszakapni. Egy afrikai mondás: „Nincs sietés Afrikában…” Ugyanazon a napon, amikor én érkeztem, volt egy másik járat is, de a hátizsákom azon sem volt… Gina megint felhívta a repteret 24 órával az érkezésem után, és találd ki mi történt! Azt mondták, hogy mehetek érte! Hurrááááá! 🙂 Nagy kő esett le a szívemről, azt elhiheted! Ez a táska jelent mindent nekem itt Afrikában: a ruhásszekrényem és 4 hét az életemből. Meg is ölelgettem a reptéren dolgozó úriembert, szerintem azt hitte nem vagyok 100-as. Sebaj!
When I was with Bogi, we tried to do as much as we could in that 2 weeks (and I am sure we did really well!), but to be honest it was very tiring. In Harare, I had the opportunity to chill out a little bit and I was glad I didn’t have to move on in every 2 or 3 days. I have been living with a family and treated as a member of that family, even though they have known me for only a few days. I visited Megan and Alec’s school, look how beautiful this environment is!
Amikor Bogival voltam, megpróbáltunk mindent beletenni abba a 2 hétbe (szerintem sikerrel jártunk), de hogy őszinte legyek, elég fárasztó volt. Itt Hararéban megvolt a lehetőség arra, hogy pár napot pihenéssel töltsek, és örültem neki, hogy nem kellett minden második vagy harmadik nap továbbállni. Egy családnak életét élem és úgy kezelnek, mintha én is családtag lennék, annak ellenére, hogy csak pár napja ismernek. Meglátogattam Megan és Alec iskoláját, nézd csak milyen gyönyörű környezetben van!
Magan’s school: / Megan bentlakásos iskolája:
Alec’s school: / Alec iskolája:
Nick and the diving dog: / Nick és a búvárkodó kutya:
Gina also took me to her friend’s house for dinner; every month 11 of them do a book club and swap books, enjoy a meal together and talk about everyday life. All Gina’s friends were welcoming and I had a lovely night with them. (Also I learnt a lot about Zimbabwe and the locals.)
Gina elvitt egy barátjának a házába is vacsira; minden hónapban (11 barát) összegyűlnek és csinálnak egy ún. könyvklubot, amikor könyveket cserélnek, egy finom vacsora kíséretében és beszélgetnek a mindennapi életről. Mindenki nagyon kedves és aranyos volt velem, nagyon jól éreztem velük magam. (És nagyon sokat sikerült megtudnom Zimbabwéről és az itt élő emberekről.
Market with Gina and Nana / Piacoztunk Ginával és Nanával
Zimbabwe is a landlocked country, bordered by South Africa, Botswana, Zambia and Mozambique.
Zimbabwe egy szárazfölddel körülvett ország, Dél-Afrikával, Botswanával Zambiával és Mozambikkel határos.
Area is 390,757 km2, slightly bigger, then Germany. Population is 13 million.
Területe 390,757 km2, kicsit nagyobb, mint Németország. Népessége 13 millió fő.
“Unity, Freedom, Work” is the motto of Zimbabwe.
“Egység, Szabadság, Munka” Zimbabwe jelmondata.
Magnificent Victoria Falls that forms the world’s largest curtain of falling water is on the border between Zambia and Zimbabwe. The local name for the Victoria Falls is ‘Mosi-oa-Tunya’ (the smoke that thunders).
A gyönyörű Viktória vízesés, ami a világ legnagyobb függönyt alkotó vízesése Zambia és Zimbabwe határán található. A helyiek ‘Mosi-oa-Tunya’-nak hívják (a füst, ami dübörög).
The Balancing Rocks are geomorphological features of igneous rocks found in many parts of Zimbabwe. The Balancing Rocks in Matopos National Park are very popular. They are considered a national symbol of Zimbabwe.
Az Egyensúlyozó Kövek a magmás kőzetek geomorfológiai jellemzői, Zimbabwe számos részén megtalálhatóak. Az Egyensúlyozó Kövek a Matopos Nemzeti Parkban nagyon népszerű, Zimbabwe nemzeti jelképének is tekintik.
Zimbabwe has a tropical climate with a rainy season usually from November to March.
Zimbabwéban trópusi éghajlat található esős évszakkal, ami általában novembertől márciusig tart.
The largest black group is the Shona group that comprise around 85% of the total population. The Shonas are followed by Ndebele (15%). There are several Bantu ethnic groups that make up 5% of the Zimbabwe population.
A legnagyobb fekete népcsoport a Shona, kb. 85%-a a teljes népességnek. Ezt követi a Ndebele (15%). Van számos Bantu etnikai csoport is, összességben kb. 5% Zimbabwe népességének.
English, Shona, and Sindebele are the official languages of Zimbabwe. A majority of the population speaks Bantu languages such as Shona.
Zimbabwe hivatalos hónyelve az angol, shona és sindebele.
Christianity is the dominant religion on Zimbabwe followed by over 85% of the population. There are a few Muslims as well.
Kb. 85%-a a népességnek a kereszténységet követi, ez az uralkodó vallás.
The country’s life expectancy, 44 for men and 43 for women, is one of the lowest in the world. This is attributed to poverty and the HIV/AIDS epidemic.
Az országban a várható élettartam férfiaknak 44, nőknek 43, az egyik legalacsonyabb az egyész világon! Ez a szegénységnek és a HIV/ADIS elterjedésének tulajdonítható.
Zimbabwe acknowledges two types of marriage: customary marriage, which can be polygamous in nature, and civil marriage, which is characteristically monogamous.
Zimbabwe kétféle házasságot ismer el: a szokásos házasság, ami poligám természetű is lehet, és polgári házasság, ami monogám jellegű.
Divorce is allowed in the country but is uncommon. It specifically is a stigma among women.
A válás megengedett az országban, de nem jellemző. Ez konkrétan egy stigma a nők körében.
To Zimbabweans, a big stomach among men is a sign of wealth. It implies that they can afford meat daily.
A zimbabwei férfiak körében, a nagy has a gazdagság jele. Ez azt jelenti, hogy minden nap megengedheti magának a húst.
Source: Wikipedia
What am I doing in Zimbabwe? And why Zimbabwe? Long story again, but I want to share everything with you.
Hogy mit keresek Zimbabweban? És miért épp Zimbabwe? Hát ez hosszú történet megint, de szeretnék mindent megosztani veletek.
Bogi and me booked the flights (as I remember) last November. I knew I was gonna stay in Africa for 4 weeks, but didn’t have a clue what I was going to do or where to go and what to see. One of my thoughts was doing some voluntary work, but that was quite expensive for the remaining 2 weeks. Other thought was going back to India, and visit the South part of the country, but my passport expired in January and I wasn’t sure whether I get the new visa on time or not.
Bogi és én (ha jól emlékszem) még tavaly novemberben foglaltuk le a járatokat. Tudtam, hogy 4 hétig fogok Afrikában maradni, de fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni vagy hogóva megyek vagy mit nézzek meg. Az egyik ötletem az volt, hogy önkéntes munkára jelentkezem, de a fennmaradó 2 hétre ez elég drága lett volna. Másik ötlet volt, hogy visszamegyek Indiába, és meglátogatom az ország déli részét is, de sajnos az útelvelem januárban lejárt, így nem voltam biztos, hogy a vízum majd időben megérkezik-e.
It was Christmas day, when my (ex) boss, Vicki invited me for a drink after work and asked me about my plans. Well, that was all I could say. She said she had relatives in Zimbabwe and contacted them, asked them where I was safe to travel on my own in Africa. A few weeks passed on and guess what? I had an invitation to Harare, Zimbabwe’s capital city to Nick’s house (Vicki’s cousin) for that 2 weeks. I just didn’t believe how lucky I was! So this is how it started.
Karácsony napja volt, amikor a (volt ) főnököm, Vicki meghívott egy pohár italra munka után és a terveimről kérdezgetett. Hát a fentiekben leírtakon kívül mást nem tudtam mondani. Vicki mondta, hogy vannak rokonai Zimbabwéban, és felvette velük a kapcsolatot, hogy megkérdezze vajon merre biztonságos egy egyedül utazó nőnek turistáskodni Afrikában. Néhány hét telt el, és találd ki mi történt! Kaptam egy meghívást Hararéba, Zimbabwe fővárosába Nick-ékhez (Vicki unokatesója) arra a 2 hétre. Szinte el sem hittem, hogy milyen nagy szerencse ért! Hát így kezdődött az egész.
I arrived to Hahare on a Sunday morning. Sorted out my visa on arrival and when I went to collect my backpack… it wasn’t there. All the other passengers had left, but I was stubbornly standing by the baggage reclaim belt, which was going around like a carousel. It was empty… Well, another challenge for me. Reported it and then I was told to wait…It might come with the following flight. Gavin, Nick’s brother came to the airport to pick me up and took me to Nick’s house where I have been staying. I had the most friendliest welcome by everybody (Nick, Gina, Alec, Gavin, Julie, Nana and Dada), I just wished Vicki was here with me too. 🙂 Had some delicious supper and wine, a nice chat and I went to bed. I was tired (slept at the airport on the previous night) and annoyed by the fact my bag was still in Nairobi… actually… I wasn’t sure about that… I wanted to stay positive and not to think about “what I am going to do without any clothes, proper shoes, etc. in the following 2 weeks”. But I didn’t sleep well…
Vasárnap délelőtt volt, amikor megérkeztem Hararéba. Elintéztem a vízumot ahogy megérkekztem, és mentem, hogy összeszedjem a hátizsákomat… de nem volt ott. Már az összes többi utas elment, de én makacsul vártam a poggyászkiadó futószalag mellett, ami úgy ment körbe, mint egy körhinta. De üresen… Hát, még egy kihívással néztem szembe. Jelentettem az irodába, de csak azt mondták, hogy várjak… Hátha a következő járattal jön majd. Gavin, Nick testvére jött értem a reptérre, ő vitt el Nick-ékhez, ahol most is vagyok. Mindenki nagyon barátságosan üdvözölt (Nick, Gina, Alec, Gavin, Julie, Nana és Dada), de azt kívántam bárcsak Vicki is ott lett volna velem. Ettünk fincsi vacsorát, meg ittam egy kis bort is 🙂 kicsit beszélgettünk még, aztán elmentem aludni. Fáradt voltam (mert az előző éjjelt a reptéren töltöttem) és bosszús, mert a táskám még mindig Nairobiban volt… tulajdonképpen… nem is voltam ebben olyan biztos… Pozitív akartam maradni és nem gondolni rá, hogy „mit fogok csinálni a következő 2 hétben a ruháim és normális cipő, stb. nélkül”. De nem aludtam valami jól…
A few photos of Nick’s beautiful house: / Néhány fotó Nickék gyönyörű házáról:
On the last day in Zanzibar, we got up early, as we had to check out from the hotel, but still had the full day on the island, so didn’t want to waist any time. I asked the hotel staff whether they can help me with my camera (I wanted to get a screw driver or something…) and they were so helpful. Called maintenance but that guy wasn’t able to do anything, but took me to other places around the town. Finally there was somebody who said he could do it, but with a deadline on Monday. I said I was leaving Zanzibar on the same day, so that wasn’t lucky. He suggested to get it dried on the African sun (with my SD card with a few photos on) and that was what I did. We checked out (left bags at the reception) and Bogi and me went to buy some presents. I didn’t want to buy many presents there, as I still have 2 weeks left in Africa and plenty of time to do so. But sometimes we got better deals when we bought more stuff, so I spent some money too. Had late lunch in the hotel, and started to write postcards for you guys. It was a big challenge, I have to say. All were posted at the airport in Zanzibar that night.
Az utolsó Zanzibáron töltött napon is korán kellett kelni, mert ki kellett jelentkezni a hotelből, de az egész napot még a szigeten tölthettük, szóval nem akartuk vesztegetni az időnket. Megkérdeztem a szállodában, vajon tudnak-e segíteni nekem a fényképezővel kapcsolatban (egy csavarhúzó jól jött volna…) és nagyon segítőkészek voltak. Hívták a karbantartót, de az a srác sajnos nem tudott segíteni, de elvitt egy pár helyre a városban… hátha. Végül is valaki elvállalta volna, de hétfői határidővel. Sajnos ez nem volt valami szerencsés, mert én azon az estén elhagytam Zanzibárt. Azt javasolta, hogy szárítsam ki (a memóriakártyámmal együtt, ahol a fotóim voltak) az afrikai napon, úgyhogy szót fogadtam. Kijelentkeztünk, de a csomagokat a recepción hagytuk és bementünk a városba ajándékokat venni. Én még itt nem akartam túl sok mindent venni, mert még mindig van 2 hetem itt Afrikában. Ebédet a hotelben ettünk és megkezdtük a képeslapok megírását, ami elég nagy kihívásnak bizonyult. Mindegyik aznap este lett feladva a reptéren.
We both checked in; Bogi all the way to Vienna via Nairobi and Cairo and me to Harare, Zimbabwe via Nairobi. So we spent the night at the airport and expected to have wi-fi there to kill the time between flights, but it just didn’t work at all. There was only 1 restaurant called Java House, which was crowded when we arrived. The service we got was absolutely awful, it seemed the staff were unorganized and we had to wait a lot to get the food we ordered. I know we had plenty of time, but I was starving 🙂 Actually it was worth waiting as the quesadilla was really nice.
Mind a ketten becsekkoltunk; Bogi egészen Bécsig, Nairobin és Kairón kersztül, én pedig Hararéba, Zimbabwéba, Nairobin keresztül. Az éjszakát a reptéren töltöttük, és hogy elüssük az időt a járatok között, arra számítottunk, hogy majd netezünk, csakhogy a net egyáltalán nem működött. Csak egy étterem volt a reptéren, Java Háznak hívták. Eléggé sokan voltak, amikor megérkeztünk, és a kiszolgálás borzasztó. Úgy tűnt a személyzet fel-alá járkált, néha feleslegesen is, egyáltalán nem volt szervezett, és a kajára is jó sokat kellett várni, mire kihozták. Persze tudom, nagyon sok időnk volt, de hát már kopogott a szemem az éhségtől 🙂 Habár megérte várni, mert a quesadilla nagyon finom volt.
A few hours later it was time to say goodbye to Bogi. She was ready to go and before she hugged me said: “I don’t want a tearful farewell”. And that just made my eyes teary… We did have a lovely lovely time together, fantastic holiday with lots of laugh and marvellous new memories what we will always cherish.
Néhány órával később elérkezett a búcsú ideje. Bogi készen állt a hosszú útra, és mielőtt átölelt, ezt mondta: „Nem akarok könnyes búcsút.” És akkor kijöttek a könnyeim… Jó volt nagyon az együtt töltött idő, fantasztikus volt ez a 2 hét, sokat nevettünk és csodálatos új emlékekkel lettünk gazdagabbak, amire mindig emlékezni fogunk.
 | echohang on Karibu :-) |
 | Jantima on Karibu :-) |
| echohang on This is Kenya too / Ez is itt… |
 | Reza Rahman on This is Kenya too / Ez is itt… |
| echohang on Hello Tanzania, here we come!… |
Hakuna Matata 